Nagymaros most ünnepel. Az iskolánk 100 éves, és ezt egy 3 napos rendezvénysorozattal teszik emlékezetessé a tanárok, és a segítők. A pénteki nap minden eseményét megörökítettem, és ez számomra egy nagy öröm volt. A feladatom az volt, hogy az iskolai vetélkedők állomásait örökítsem meg. Mentem is egyik helyről a másikra, míg végül el nem értem az alsóiskolába. Abba az iskolába, ahol én is kezdtem. Beléptem az osztályba ahol a régi tágyak, régi tanárok vetélkedő zajlott, és valami "megütött"... Ezek pedig az emlékek voltak. Mert a teremben volt két olyan tanár, akik az én első iskolai éveimet nyomonkövették, akik terelgettek, segítettek. Most pedig ott voltunk a régi iskolánkban. Ők voltak Zsizsi néni és Jolika néni. Mindkettőt nagyon szeretem, de mégis Zsizsi néni volt az aki mindig is közelebb állt a szívemhez. Most pedig ott volt a maga valójában. Immár ősz hajjal, de a szemében még ott volt a csillogás. Mikor bejöttek a gyerekek, és segített nekik a feladatban, dícsérte őket, előjöttek az emlékek, hogy velünk is ugyanígy bánt. Aztán mikor kiment az osztály én még maradtam. Beszélgettünk, nosztalgiáztunk arról, hogy amikor én még kislány voltam...:) De mennem kellett tovább a következő állomásra.

Volt itt minden. Kirakós, memóriajáték, versírás adott szavakból, növényfelismerés, foci, bringázás, futás, párosítások, ki mit tud, qvíz és még sok egyéb, tényleg jó kis vetélkedő volt. A gyerekek lelkesen vonultak egyik állomásrról a másikra, gondolkoztak, együtt dolgoztak. 

Igazándiból most itt leírthatnám mi minden történt, de ezeket majd képekkel mutatom meg, inkább arról írok, amit ez a nap kiváltott belőlem....

A szüleim, a nővérem, és most az unokaöcsém is ebben az iskolában tanult/tanul. Mikor végigmegyek a folyósókon láthatom a szüleim, nővérem, és az én tablómat is. Rajta a régi osztálytársakkal, akik közül sokkal, a mai napig jó barátságban vagyunk.  Ez engem nagyon jó érzéssel tölt el. A múlt, az emlékek. Vilégéletemben nagymarosi voltam, és bár unalmas, csendes kis város, szeretem. Szeretem, mert szép, mert akármerre megyek emlékekbe botlom, mert otthon vagyok, mert tölt a hely. Itt még köszönünk egymásnak az utcán, megkérdezzük hogy vagy.  Pénteki nap pedig különösen szerettem Nagymarost.

Nagyon jó volt ott lenni az osztályban Zsizsi nénivel, aki mindig is hitt bennem. Itt kénytelen leszek zanzásítva elárulni egy titkot magamról. Kiskoromban beszédhibás voltam, konkrétan nem tudtam rendesen megformálni a szavakat, betűket. Óvodás korom óta jártam Berci bácsihoz,(akinek szintén nagyon sokat köszönhetek) aztán pedig bekerültem Zsizsi néni osztályába. Azért azt sejthetitek, hogy egy beszédhibásnak milyen nehéz volt kimondani azt, hogy "Zsizsi néni".:) Nekem szerencsére ezekből a nehézségekből egy dolog maradt meg, ami elő is került. Ez pedig már az eredménye volt a befektetett munkának.  Amikor az alsó iskola folyósóján örömmel futok, és kiabálom, hogy"Zsizsi néni!", mert végre ki bírtam mondani.:) Azért az élet edzett.:) A következő osztályfőnökömet Erzsi néninek hívták, de közben volt Zsuzsa néni is...:) Csak azért, hogy elhiggyem, megy ez nekem :) Zsizsi néni még mesélt nekem sztorikat abból a korból, hogy mit hogyan oldottunk meg együtt, és azt is mindig elmondja, hogy ebben nagyon nagy szerepe volt anyunak is. Hisz otthon is sokat kellett gyakorolni, tükör előtt állni. De jó munkát végeztünk.:) Egy barátnőm nemrég azt mondta: gyerekkorodban nem tudtál beszélni, de most ezt rendesen bepótolod. :D Igaza van, de én ilyen vagyok.:)

Ez a nap nekem egy igazi töltős nap volt, mert jó érzéssel töltött el, hogy a délelőtt egy részét Zsizsi néni társaságában tölthettem el.

R_IMG_3920   R_IMG_4317