Lemaradtam egy jó képről....
Le bizony. Eljött az erdei séta ideje, és bizony lekéstem..
Egy nagyon érdekes dologra tanított ma ismét az erdő. Mégpedig arra, hogy mennyire fontos a MOST megélése, a jelenlevés. Bóklásztam az erdőben, közben mindenhol voltak a gondolataim. Mindig igyekszem a jelenben élni, a pillanatokat megörökíteni, de persze ez nem mindig sikerül. Hisz történnek velünk dolgok, emberek vesznek körül akik vagy így vagy úgy megérintenek, alakítanak. Ezeken pedig gondolkozunk, esetleg újra szeretnénk élni azt az élményt ami akkor volt. Most is így jártam. A fejemben cikázott mindenféle. A tegnapi beszélgetések, a holnapi teendők, a jövőbeni tervek, hogyan tudok jobb képeket készíteni, miben különbözöm a többi fotóstársamtól, hogyan tudnám jobban belevésni az agyakba, hogy hahó itt vagyok mint fotós is. Szóval a múlt, jövő, marketing. Minden volt, csak éppen az adott pillanat nem. Hallottam ugyan a madarak énekét, a lépteim alatt zizegő avar hangját, nézelődtem a vadak után, és mégis. Most mégis ő volt a gyorsabb. Mert ő nem gondolkozik. Nem agyal, nincs sehol máshol csak abban a pillanatban amit megél. Él a jelennek. Ő nem gondolkozik azon, hogy mit fog enni holnap. Figyel, jelen van, érzi, hallja a neszeket, mozgást. Mennyivel egyszerűbb lenne ha mi is így tudnánk élni minden pillanatban. Mert néha azért sikerül a jelenben lenni. :)
Miután sikeresen elszalasztottam a bakot, visszatértem a jelenbe. Kiürítettem az agyam, és csak mentem, hallgattam az erdő zajait. Leginkább magamat hallottam, mert egyszerűen képtelenség volt halkan menni. :D Amikor nem az avar zizegett, akkor a kiszáradt föld ropogott a lábam alatt. Viszont ebben a Most-ban egyszercsak észrevettem egy apróságot. Egy békát. Nem is tudom, hogy hogy láttam meg, de ott volt. Legalább sikerült valamit észrevennem anélkül, hogy az elugrott volna.:) Jelen voltam, és ez jó volt. Két kedvenc mottóm van: Mindent ami jó, és Carpe Diem. Mindkettőt megéltem.:)
Már a kocsimhoz sétáltam a kiürített agyammal, semmire sem gondolva, csak úgy élvezveztem az erdőt. Egyszercsak oldalra néztem. Ott ült egy őz az avarban. Egymás szemébe néztünk, majd elkövettem egy alapvető hibát. Gyorsan mozdultam, és kaptam a gépemért. Persze esélyem sem volt vele szemben, én pislogtam és ő már a társaival együtt -mert akkor derült ki, hogy a triumvirátus- befutott a sűrűbe. Kb. 5 méterre volt tőlem. Ahelyett, hogy lelassultam volna, ahogy egyébként szoktam, most kapkodtam. Kár volt. :) Viszont ismét fel lett elevenítve a lecke. Nyugi, jelen, és akkor világomban minden rendben van.:)
Ennyit sikerült megörökíteni belőle...
De azért a békát is megosztom.:)
