Ti szeretitek a lovakat? Én egyszerűen imádom őket! Fantasztikus a mozgásuk, gyönyörű képeket lehet róluk készíteni, és remek társak.

Azt is sikerült megtapasztalnom, hogy micsoda humoruk van.:) Hobbiként lovasterápiás segítő vagyok, és az egyik terápiás lovunk remekül el szokott velem szórakozni. Becses neve: Hajni. Lovasterápián problémás gyerekekkel foglalkozunk, akiknek a kisugárzását néha a lónak nagyon nehéz elviselni. Ezért is fontos, hogy jó idegzetű, okos, nyugodt ló legyen a terápiás ló. Hisz ők minden rezdülést levesznek. Leveszik ha jó a kedvűnk, leveszik, ha gyengék vagyunk, és bizony ki is használják. Jobb esetben csak nem teszik amit kérünk, rosszabb esetben pedig repülhetünk róluk. Egyet nagyon megtanultam tőlük lovaglás során. Amikor valami nem úgy sikerül, ahogy mi azt szeretnénk, akkor ne őket hibáztassuk. Valószínűleg helytelen segítséget adtunk.:) Arról nem is beszélve, hogy esetleg belül nem vagyunk rendben, és ezt kivetítjük rájuk....;)

Hajni a terápiát remekül csinálja, őt már nagyon nehéz kibillenteni. Nem úgy engem.:) Mögöttem szokott jönni, és ha unatkozik, elkezd bökdösni az orrával. Egy ilyen esetnél el voltam bambulva, Hajni pedig megbökött, de úgy istenesen. Biztosan láttatok már olyat, mikor a bohóc fenekét böki meg valamilyen állat, és ő hatalmas kar és lábmozdulatokkal próbálja visszanyerni az egyensúlyát. Pontosan ez történt velem is. Persze én morcosan rászóltam Hajnira, hogy mit művel, erre a kislány aki a lovon ült elkezdett kacagni. Az az igazi, önfeledt nevetés volt.  Hajni az óra alatt többször is böködött, és én pedig teátrális mozdulatokkal mentem bele a játékba. Remekül szórakozott mindenki. Ez a kis játék a későbbiekben az óra egyik fontos elemévé vált.:) Van humora az öreglánynak.:)

Nem tudom mi ez a vonzalom ember és ló között, de valahogy azt vettem észre, hogy mindenki szereti őket, és fotózásnál is egy örök téma. Talán mert már a látványuk is megnyugtató. Arról ne is beszéljünk, mikor az ember lovagol. Együtt menni egy lóval, aki az én kedvemért hajlandó azt tenni amit kérek tőle, fantasztikus érzés. Sokat tanított nekem a ló, megváltoztatott, és úgy érzem jó irányba.:) Főleg miután leestem, és bizony kórház lett a vége...A jobb vállam ugrott ki. Jobb kezes vagyok...De megérte. Sokat tanultam az elfogadásról. Előtte nem szerettem segítséget elfogadni, majd én mindent a magam erejéből megoldok, hagyjanak engem békén, nem kell a támasz, a segítség, mégcsak ötleteket se mondj, mert majd én. Haha, persze...:) Itt azonban nem volt választásom. Megtanultam az elfogadást, és a segítség kérést. :) Kemény munka volt, az első 2 hétbe majd belepusztultam. Választhattam. Vagy harcolok, és szenvedek, vagy elfogadom a szituációt, és kérek. Nem lettem kevesebb, nekem is jól esett a támogatás, ők örültek, hogy segíthettek, így mindenkinek jó volt, és végül is ez a lényeg, nem?  Mindenkinek legyen jó! :)  Ezenkívül a bal kezemet is megtanultam használni, mert olyan szinten volt domináns a jobb kezem, hogy az elején bal kezemmel  semmit nem tudtam kezdeni. Furcsa volt erre rádöbbenni.:)

Ennek ellenére nem adtam fel, a gyógyulás után visszaültem a lóra, igaz, nem volt egyszerű legyőzni a félelmemet. Az első esés után még viszonylag egyszerű volt,de a második esés után (az is kórházzal végződött) konkrétan felültem a lóra, az megmozdult, és én leszálltam. Javasolták a hintalovat is, de valahogy én a 6 mázsás csodára vágytam.:) Pedig rettegtem. Minden egyes óra előtt hányinger, hideg kéz, kiszáradt torok...De egy év alatt sikerült a barátaimnak, és Locomotívnak vissza adni a lovakba vetett hitemet, bizalmamat. Ők tudják, hogy ez milyen nagyon kemény munka volt...Minden egyes lovagláskor át kellett mennem magamon, le kellett győznöm a félelem mumust. Néha Éva mondta is: "Már megint ketten ültök a lovon! A majré és te. " Aki lóra ül, az esik. Nekem ezek az esések nagyon mély nyomot hagytak, valószínű, mert mindkettőt több hónapos gyógyulás követte.  Biztosan ti is tudjátok milyen az amikor rettegtek valamilyen lépést megtenni, de aztán szembe mentek magatokkal, és léptek. Mikor ez megtörténik, az felemelő érzés. Ennek köszönhetően ma már terepre is ki merek menni. Egyébként a fordulópont akkor volt, mikor Csaba feldobott a lóra, ám én elvesztettem az egyensúlyomat, és szó szerint átestem a ló másik oldalára, ahol szerencsére Éva fogta a kengyelt, így az ő karjaiba estem.:) Visszaültem Lokira, és minden ok volt. Nem mondom, hogy nem félek a lovaglástól. A mai napig sokszor van az, hogy félek kimenni, tiszta stressz vagyok lóra ülés előtt. De mindig átmegyek magamon, remek próba ez nekem.:) Meg kell adnom a bizalmat a lónak, és magamnak is. Ennyi a történet.:)

Van egy hely ahová szeretek kijárni fotózni.  Ez egy ménes, ahol vannak csikók, kancák, mének, és már elég jól ismerjük egymást. Nagyjából már a fülüket se mozdítják, mikor meglátnak. Ám a legutóbbi alkalommal mikor kimentem, fantasztikus látványban volt részem. Két fiatal mén úgy gondolta műsorozik egyet a kamerának, ne csak a legelészést, meg a naplementét fényképezzem. Mintha valaki azt mondta volna, hogy "csapó indul", elkezdtek verekedni.Először finoman, játékosabb formában. Az egyik lovon volt kötőfék. A másik a kötőfék szárát elkezdte huzigálni, szórakozott vele. A másik először még elhúzta a fejét, "naaa, ne szórakozz mááár!", de aztán berágott. Kezdett komolyabbra fordulni a dolog. Ágaskodtak, harapdálták egymást, letértedeltek, a másik lábát akarták harapni, egymás nyakába kapaszkodtak. A többi ló felnézett a legelésből, majd vissza a kajára. Nekik ez uncsi volt. Nem úgy nekem! Ja és volt még egy pej ló, aki heves érdekődéssel figyelte a két fiatal urat, hogy ezt ök hogyan is csinálják. Néha bele is zavart a képbe, nem győztem ugrálni, helyezkedni, hogy ne legyen benne. Vigyázni kellett, mert a mozgásukat is követni kellett, nem szerettem volna egy-egy vágta közepébe bele kerülni. Igazi is edzés volt.:) Bokor, fa, futás, jönnek, guggolni, mert jobb a kép, a fenébe, benne ez az ág, menjetek már odébb mert nem jó a háttér! Ilyen és hasonló gondolatok voltak a fejemben.:) Gyönyörű, és egyben félelmetes látvány volt. 

 Néhány képet itt >> láthattok erről az élményről.:)

A lent pedig egy kedves fotózás egyik képét láthatjátok. Ez volt az első találkozásuk, mégis valami kialakult köztük...